A hős a poszthumanista dokumentumfilmben : Hűség (Szekeres Csaba, 2019)

A tanulmány Szekeres Csaba Hűség című dokumentumfilmjét elemzi, amely egy alzheimeres nő mindennapjaiba nyújt betekintést. A tanulmány irányító kérdése, hogy miként tekinti a néző „hősnek” a film szereplőjét. A filmi hősre irányuló kérdés kiindulópontját Jennifer M. Barker gondolata képezi, aki szerint a filmes azonosulás alapvető módozata a korai gyerekkorból származik, amikor a pár hónapos gyerek a szülővel nonfiguratív és időbeli játékokat játszik. A tanulmány a filmes azonosulás és a filmi mozgások közötti közvetlen reláció fennállását vitatja. Mivel az Alzheimer egyik alapvető vonása a beteg kommunikatív gátoltsága, ezért a néző nem képes a film hősére az interszubjektív kommunikáció Barker által feltárt mintázatai alapján ráhangolódni. Érvelése szerint az interaffektív viselkedés leírása során használt vitalitásfogalom olyan előfeltevésekkel terhelt, amelyek a néző és a hős viszonyát az időbeliség és a kommunikáció leszűkített fogalmára korlátozza. A „hős” és az ágencia közötti viszony újragondolásával a tanulmány a hősészlelés alapját abban fedezi fel, hogy a néző a dokumentumfilm hősével való viszonyát a phüszisz idejében való benneállásában tapasztalja meg. A phüszisz idejében való részesedés, annak közvetlenül nem megragadható időbelisége mint az eltűnés feltárulása avatja a film nézője számára a film hősét hőssé.