Az Eurázsia-narratíva kibontakozásának vizsgálata a magyar kormányzati nyilatkozatok és fejlesztéspolitikai dokumentumok tükrében

A magyar kormányzat a 2008-as gazdasági válság hatásaira, valamint a világgazdaság súlypontjának keletre vándorlására tekintettel a keleti nyitás politikája mellett kötelezte el magát, azaz a keleti feltörekvő piacok felé irányuló export növelését, ezáltal a kivitel diverzifikálását célozta meg. A 2010 óta stabilan kormányzó politikai erő részéről a külgazdasági koncepció mellett az elmúlt tíz évben egy Eurázsia köré épülő geopolitikai narratíva is kikristályosodott. A tanulmány a Gearóid Ó Tuathail által megfogalmazott gyakorlati geopolitikai érvelési modell alkalmazásával, a kormányzati szereplők beszédei, interjúi és esemény-összefoglalói, illetve a fejlesztéspolitika tervdokumentumai alapján igyekszik beazonosítani és értékelni a magyar Eurázsia-narratívát, továbbá bemutatni az annak megvalósítására tett legfontosabb lépéseket és azok külső feltételrendszerét.

Az iráni vízválság a klímaváltozás és a növekvő társadalmi elégedetlenség árnyékában

Az elhúzódó és egyre súlyosbodó szárazság 2021 nyarán több halálos áldozatot követelő tüntetésekhez vezetett Iránban. A jelen interdiszciplináris tanulmány célja, hogy a hidropolitika és a kulturális antropológia perspektíváiban vizsgálja meg az iráni vízválság természeti és antropogén kiváltó okait, valamint a politikai, gazdasági és társadalmi következményeit. Elsőként a szárazsághoz vezető fő tényezőket tárjuk fel, s bemutatjuk, hogy a klímaváltozás hatásai mellett a közvetlenül az emberi tevékenységből származó következmények is nagy szerepet játszottak a helyzet kialakulásában. Ezután két konkrét esettanulmányt, az Orumije-tó és a Zájanderud folyó példáját vizsgáljuk meg, amelyek jól tükrözik a válsághelyzet általános jellemzőit. A következő szakaszban a vizsgálódás fókuszát kiterjesztjük a válság által leginkább érintett két tartományra, Huzesztánra, valamint Szisztán és Beludzsisztánra, míg végül, de nem utolsósorban az iráni vízválság regionális vonatkozásait elemezzük az Irakkal és Afganisztánnal fenntartott vízügyi kapcsolatok esetében.

A szankciók mint a nyomásgyakorlás eszközei a nemzetközi kapcsolatokban: a Közel-Kelet és Irán esete

Az elmúlt évtizedekben a nagyhatalmak által alkalmazott szankciós rendszer jelentősen átalakult. A kezdetleges, általánosabb hatású intézkedéseket a célzott és az ún. okos szankciók váltották fel. A jelen tanulmány – a bevezető elméleti gondolatokat követően – a közel-keleti térség egyes országain (Líbián, Szírián, Szudánon és legfőképp az iráni esettanulmányon) keresztül vizsgálja a szankciós politika múltját és jelenét. E nyomásgyakorlás hatékonyságáról és annak méréséről a szakirodalomban hatalmas vita folyik. Az Iránt érintő szankciókat több hullámban vezették be az iráni iszlám forradalmat, illetve a 2001. szeptember 11-i terrortámadást követően. A 2015-ben aláírt nukleáris megállapodás azt az ígéretet hordozta a perzsa állam számára, hogy a főbb korlátozások betartása esetén azokat fokozatosan feloldják. 2018-ban azonban a Trump-adminisztráció egyoldalúan felrúgta a nukleáris alkut, és az ún. maximális nyomás politikájának keretében minden addiginál súlyosabb intézkedéseket vezetett be. Irán minderre az ún. maximális ellenállás politikájával válaszolt, amelynek következtében a gazdaság válságba került ugyan, ám 2020-ra az alkalmazkodás sikeressége is láthatóvá vált. Az Iránnal szembeni intézkedések így egyrészt elérték a hatásukat, hiszen az ország olajexportja jelentősen csökkent, másrészt azonban a rezsim ettől nem omlott össze. Mindez a szankciós politika korlátaira és lehetőségeire is rámutat.

Transznacionális Irán : Nem állami szereplők a Közel-Keleten – militáns partnerek Teherán „szolgálatában”

A világon talán nincs még egy olyan állam, amely annyira sikeresen használná ki a nem állami aktorokban rejlő lehetőségeket, mint az Iráni Iszlám Köztársaság. A teheráni vezetés a történelmi kapcsolatrendszerének, a stratégiai türelmének, a forradalmi-ideológiai célkitűzéseinek és a vallási-kulturális kötelékeinek köszönhetően rendkívül széles és színes hálózatot hozott létre maga körül, amelynek a határokon átívelő militáns „alkotóelemei” nagyon komoly befolyást biztosítanak számára a hadszíntereken, illetve az iráni atomprogramnál és rakétaarzenálnál is nagyobb „elrettentő erőt” nyújtanak a rezsim ellenségeivel szemben. A nem állami szereplők azonban nemcsak Irán „eszközei”: a Közel-Kelet bővelkedik ezekben az aktorokban, amelyek a kialakulásuk és a fennmaradásuk okait, a működésük biztonsági következményeit illetően különböznek ugyan, de a létezésük kontextusát a problémás államiság és a regionális hatalmi versengés nyújtja. A fegyveres nem állami szereplőkre támaszkodó iráni taktika ebben a környezetben, az ország biztonsági gondolkodása, a politikai, társadalmi, kulturális és gazdasági adottságai tükrében alakult. Az ún. „ellenállás tengelye” az iráni stratégiai érdekek és a nem állami viszonyok összetettségének az eredménye, amelyben kiemelt szerepet játszik a libanoni Hezbollah.