Ivona Kollárová, Tajne: nebezpečná myšlienka a netransparentnosť komunikačných sietí v čase nepokoja (1789–1799), Bratislava, Veda, 2020

Ivona Kollárová pozsonyi könyvtörténész a cenzúra történetének egyik legelismertebb kutatója ezen könyvét egy korábbi munkája folytatásának szánta, amely 2013-ban jelent meg Slobodný vydavatel’ – myslianci čitatel’: Typografické médium v jozefinskej dobe [Szabad kiadó, gondolkodó olvasó, A tipográfia-médium a József-korszakban] címmel. Ebben a könyvkiadás és a nyomdászat történetét mutatta be II. József évtizedes uralkodása idején (erről ld. Pavercsik Ilona recenzióját, Magyar Könyvszemle, 132(2016), 107–109). Ebben az időben a könyvkiadás rendkívüli fejlődésnek indult, köszönhetően a császár reformjainak, amelyek erősebb centralizálás mellett több lehetőséget adtak a szabad versenynek, mint a korábbi, privilégiumokon alapuló rendszer. Ennek hatására az egyes nyomdák kiadványai között egyre nagyobb számban jelentek meg a könnyen eladható és széles körben terjeszthető kisebb, olcsóbb kiadványok, mint a pamfletek, röpiratok, brosúrák és ponyvakiadványok.

Ex-libris, Colecția Mârza, red. Eva Mârza, Alexandru Ştirban, Florin Bogdan, Alba Iulia, Cognitiv, 2019

Iacob Mârza (1946–2015) román történész, bibliológus, bibliofil, egyetemi tanár kezdetben muzeológusként, majd könyvtárosként dolgozott Gyulafehérváron (románul: Alba Iulia, latinul Apulum). Hosszú időn át a Batthyaneum Könyvtár igazgatója volt, a könyvtárról úgy nyilatkozott, hogy itt „a kódexek, ősnyomtatványok és régi könyvek világában a kutató akár az édenben is érezheti magát…”.Jelentős tudományos munkásságot fejtett ki, sokat publikált országos és külföldi szaklapokban, kötetekben; a régi könyvek, ősnyomtatványok, kéziratok kutatása során a Batthyaneum Könyvtár mellett többek között az Országos Széchényi Könyvtár régi román könyveit is számba vette feleségével, Eva Mârzával.A könyvek és a művészet iránti szeretet vezette el az ex libris műfajához, a kisgrafikai lapok gyűjtéséhez. Ehhez további ösztönzést adott a Batthyaneum Könyvtár jelentős, több ezer darabos ex libris gyűjteménye.

Az örökhagyó és az örökösök

A terjedelmes és immár jelentős hagyományokkal rendelkező Széchenyi-diskurzusnak kiemelt része gróf Széchenyi István hátrahagyott iratainak története. Az államférfi hagyatéka a végrendelet útján kijelölt örökösöktől az 1870-es években átkerült a Magyar Tudományos Akadémia kezelésébe, amely alapját képezte a későbbiek folyamán megvalósuló Széchenyi Múzeumnak, majd a Széchenyi-Gyűjteménynek. A tanulmányban az örökhagyó szándékaitól a közgyűjteményi kezelés korai időszakának (1875–1896) végéig tekintem át az iratok sorsának alakulástörténetét, olyan szempontok felvetésével, amelyek annak a tudománytörténeti szituációnak jobb megértéséhez járulhatnak hozzá, amit a történettudomány professzionalizálódásának folyamata vagy a kánonteremtés kihívása jelentett a 19. század utolsó harmadában. Ilyen megfontolások mellett keresem a lehetséges válaszokat a következő kérdésekre: az intézmény céljai milyen viszonyban álltak a gyarapítás és a forráskiadás adott lehetőségeivel, milyen szempontok érvényesültek a gyűjtőkör meghatározásánál, és végül, milyen feladatok vártak a gyűjtemény későbbi vezetőire az ezt következő időszakban.

A váci szemináriumi könyvtár kezdete és a váci Gutenberg-töredék

A Borromei Szent Károlyról nevezett Váci Szemináriumot és könyvtárát Althann Mihály Frigyes püspök (1718-1734) alapította könyvadományával, amelyet tételesen 1719. december 1-jei keltezésű Regestumban található a szemináriumi könyvtár első példányainak jegyzéke sorol fel: 17 művet tartalmaz, 20 kötetben. A Regestum könyvjegyzékéből különös jeletőségű Pázmány Péter 1629-es kiadású Acta et decreta Synodi Diaecesanae Strigoniensis című könyve Pázmány Acta et decretumtajának ma is a Váci Egyházmegyei Könyvtár tulajdonában lévő példánya, amely minden bizonnyal azonos a Regestumban szereplő példánnyal, hiszen a könyvtárban nincs más 1719 előtt nyomtatott példány, csak ez. Ennek a példánynak a kötése Gutenberg 42 soros, pergamenre nyomtatott Bibliájának egyik fóliója. A kötésen, azaz a Gutenberg töredéken és a könyv címlapján található possessor-bejegyzés Károly Istváné volt 1643-ban. A pergamen fóliót 1629 és 1643 között kötötték a Acta et decratum példányára feltehetően Sopronban, vagy annak környékén. A kötéstáblából kibontott makulatúra, egy fólió töredék, amelyet Farkas Imre csepregi nyomdájának betűkészletével nyomtattak, s nem más, mint amit Szabó Károly feltételezett az RMK I 737. szám alatt: Evangeliomok és epistolák, Csepreg 1643. G és H ívének fragmentuma. Ebből a nyomtatványból eddig egyetlen egy példányt vagy töredéket sem ismertünk. Az 1643-as Evangeliumok a csepregi evangélikus nyomda utolsó munkái közé tartozik, mivel ebben az évben megszűnt.

Augustin Hirschvogel metszetei az 1549. évi hadjáratról

Az 1548 októberében Pozsonyban tartott országgyűlés határozatot hozott Balassa Menyhért és Basó Mátyás Léva és Murány környéki garázdálkodásának felszámolására. Az 1549 tavaszán indított büntető hadjárat fővezére az ifjabb Nicklas Salm császári generális volt. Elsőként Balassa Menyhért ellen vonultak. Balassa Menyhért várait katonasággal megerősítette, de ő maga Erdélybe menekült János Zsigmond választott magyar királyhoz. Salm hadai először Szitnya várát foglalták el, majd megkezdték Léva ostromát, amit április 22-én adtak fel védői. Ezután körbezárták Csábrágot, amit június 5-én kerítették kézre. Murány ostromát az ekkorra már hozzájuk csatlakozott Bebek Ferenc csapataival együtt július 5-én kezdték meg, a várostromokban legjártasabb Bernardo de Aldana irányításával. Basó Mátyás a vár rendkívül jó terepadottságainak is köszönhetően a mintegy tízszeres túlerő ellen negyven napig tudta tartani Murányt, amit végül augusztus 15-én foglaltak el Salm csapatai. Az ostrom vége felé Basó Mátyás kiszökött a várból, de pár nappal később elfogták, testvérével, Mártonnal és 12 katonájával együtt kivégezték.1 A hadjárat eseményeit Tinódi Lantos Sebestyén is megörökítette.

Andrew Alchin, Buda, Ofen, Pesto, Buda, Pest, Budapest legkorábbi látképei: a XV. és XVI. századi Budát, Pestet és Óbudát ábrázoló fametszetek, réznyomatok és festmények, A könyvet tervezte Kassai Ferenc, Szombathely, Yeloprint, 2019

„Visszakerültél hát Budára, ahol születtél.” Ottlik Géza gondolatát felidézve vesszük kezünkbe Andrew Alchin angol matematikus tisztelgő kötetét. Valóban tisztelgő kötet szeretett városa iránt, ugyanis a szerző először ötvenöt éve mint turista került a Duna-parti városba, évekig itt élt, az ELTE-n tanult, majd a rendszerváltás után az IBM munkatársaként és Budapest szerelmeseként minden évben legalább egyszer visszatért hozzánk. A cambridge-i Pembroke College egykori hallgatója a Balassi Intézet és a British Hungarian Fellowship szervezésében 2014-ben megtartott előadásának bővített változata jelent meg most könyv formájában. Alchin maga is neves gyűjtőként nyúlt megbecsült Budapest-témájához, térkép- és városképgyűjteménye méltán híres egész Európában.

„Sieur Secretaire du Palatin d’Hongrie…”, Gyöngyösi István, a magyar Ovidius szerepe, helye a murányi udvarban és a rendi szervezkedésben

A tanulmány genezisét a „Wesselényi-féle összeesküvés” kirobbanásának, illetve az azt követő megtorlásoknak 350. évfordulójához kapcsolódó kutatások jelentik. Elöljáróban a költő Gyöngyösi István (1629/1630–1704) legkorábbi ismert misszilise kerül elemzése 1664-ből, történeti, irodalomtörténeti szempontok mentén. Információi, a költő adatolható nádori bécsi prokurátorsága, ügyintézői tevékenysége figyelembevételével értelmezi a következő fejezet Jacques Bretel de Grémonville lovag bécsi francia rezidens (1664–1671) diplomáciai követjelentését, ahol Wesselényi titkáráról („Sieur Secretaire du Palatin d’Hongrie), a vele folytatott bizalmas megbeszéléséről szól. A már ismert adatok újra elemzésével, rendezésével, tanúvallomási taktikák párhuzamos vizsgálata törekszik megérteni a magyar Ovidius szerepét a rendi szervezkedésben. Főúri udvari analógiák mutatják be Gyöngyösi kamarási helyét, szerepkörét a murányi udvarban. Számba vétetnek hasonló feladatkörű kollégái a nádori adminisztrációban. A különféle szerepek és titkári habitusok összevetése, az összeesküvésbeli részvétel további elemzése alapján mind erősebb gyanút fogalmazódik meg arra nézve, hogy a francia rezidenssel Bécsben tárgyaló nádori titkár nagy valószínűséggel a költő lehetett. A Gremonville dépêche-iben feltűnő „Magyarország nádorának titkár ura” személyének azonosítása során tett megfigyelések, a feltárt új adatok, szempontok a piarista Dugonics András (1740–1818) óta kíváncsian kutatott, ám újra- és újra tévútra vitt biográfia részleteire világítanak rá. Pótolni kezdik az ungi historiográfiai hasonmás leválasztásával elveszett, jó évszázadon át értékesnek vélt, ám hamis információkat. Hozzájárulnak az „aposztata protestáns” múltjától megszabadított, a nagyszombati egyetemen tanuló a költő Gyöngyösi István életművének beillesztéséhez a kora újkori jezsuita/barokk/katolikus művelődés homogén keretei közé. A nádorral az élen a murányi udvar összes vezető tisztviselője jezsuita oktatási intézményben tett szert műveltsége alapjaira. A tanulmány eredményei segítenek átértékelni a költő korábban ellentmondásosnak vélt életpályáját. A művei alapján kialakított politikai, nemesi rendi/nemzeti karakterét pedig a valós, és nem egy – számos korábbi életrajzi adatát tekintve – tulajdonképpen fiktív történeti alakhoz kezdik mindinkább kötni.

Weiss Ferenc, Horányi Elek és Akai Kristóf

Szerző nélküli nyomtatványok több problémát tudnak okozni a bibliográfiákban. Három ilyen esetről számolok be, ahol a hazai irodalom magyar szerzőket tételez fel. A szóban forgó szerzők Weiss Ferenc, Horányi Elek és Akai Kristóf. Weill és Akai esetében egyértelműen meg lehet mondani a valódi szerzőt, míg a Horányinak tulajdonított téziseket nagy valószínűséggel nem ő írta, hanem feltehetően egy itáliai piarista professzor.

Debrecen imádságos énekeskönyvének (1641) imádságai (RMNy 1874)

Magyar református imádságaink és imádságos könyveink sajátos gyűjteménye jelent meg Debrecenben (1641). Ez a könyvműfaj alig egy tucat kiadványra terjed, az imádságokhoz társít válogatott énekeket is. A könyvészeti szempontok miatt nemzeti bibliográfiánk szerint látszólag 72 szakaszra oszlik, és ugyanennyi imádság van benne. Valójában 109 imádságot foglalt az ismeretlen szerkesztő 52 szakaszra bontva a kötetbe. Az imádságoknak vannak korábbi, 16. századi vagy még korábbi előzményei, kéziratos terjedéshez is kapcsolódnak, és más meg későbbi gyűjteményekben is föltűnnek. A Szenci Molnár fordította Bullinger-féle imádságos könyv (1621) húsz imádságát átvéve beletartozik a reformáció örökségébe. Az eddig földerített párhuzamok és azonosságtok példáihoz most mutató készült a további kutatás segítésére és ösztönzésére, ebben néhány sor tartalmazza az incipit részletét, és szükség szerint néhány jellegzetes fordulatot.

Gilányi Gabriella, Mozaikok Erdély ismeretlen gregorián hagyományából. Egy Anjou-kori antifonále töredékei Güssingben – Mosaics of the plainchant tradition of Transylvania, Interpreting the 14th-century antiphoner fragments at Güssing, Budapest, Bölcsésze

A Zenetudományi Intézet Régi Zenetörténeti Osztálya által indított sorozat címe – Resonemus pariter – sokatmondó, mivel nemcsak a Sanctus ének adventi ’tropus’-a, hanem a 2018-ban rendezett, Szendrei Jankát születésnapján köszöntő konferencia címe is ez volt. Ez a címválasztás is jól tükrözi e könyvsorozat célját, amelyet Czagány Zsuzsa sorozatszerkesztő is megfogalmazott az Előszóban: a Zenetudományi Intézet Régi Zenetörténeti Osztályán korábban megkezdett alapkutatásokra építkezve folytatni a középkori magyarországi gregorián feltárását, és közzétenni ennek eredményeit. Ennek a célnak tökéletes megvalósulása a sorozat első köteteként megjelent mű. A szerző ugyanis Szendrei Janka és Dobszay László vezetésével részt vett 2004-ben a németújvári ferences könyvtár notált kódextöredékeinek helyszíni vizsgálatában, amelynek keretében a többségében már Szendrei Janka A magyar középkor hangjegyes forrásai (Bp., 1981) című katalógusából ismert, könyvkötésként fennmaradt fragmentumokról és őrzőkönyveikről részletes jegyzéket készítettek. A számos, addig ismeretlen tétellel bővülő alapleltár elkészítését követte a gyűjteményben található azon tizennégy töredék részletes elemzése, amelyek egykor ugyanannak az egy antifonálénak voltak a levelei.