Emotion in the Rhetorical Arts and Literary Culture c.1070–c.1400

Chapter 3 explores how style itself became an explosive field in the professional rhetorics of the eleventh through thirteenth centuries, the ars dictaminis and the ars poetriae. These new pragmatics of rhetorical theory trace their roots back to the epideictic teaching of late antiquity, where the whole range of emotions is a property of style. The arts of poetry and of letter-writing have proved extremely resistant to modern theoretical probing of their affective and aesthetic principles, because they stress the technical dimension of composition. But they also see rhetoric as a performance-oriented enterprise, and for them the obvious resource for generating strong emotion lies in style. This apotheosis of style is the most durable medieval tradition of teaching how to respond affectively to texts and to write affectively oneself. It manifests itself with joyful zeal in all quarters, from lowly classroom poetry and exemplary anthologies to Petrarch’s commanding high style and Chaucer’s parodies of emotive style.

THE HOUSE OF SCHOLARSHIP, THE SEEDS OF KNOWLEDGE, THE TREASURY OF SCIENCE: RHETORICAL IMAGERY AND SOCIAL METAPHORS OF 13TH AND 14TH CENTURIES WESTERN EUROPEAN ACADEMIC COMMUNITIES

The article scrutinizes the ideas about the academic communities typical for the Latin world of the 13th and 14th centuries. It focuses on the ‘metaphorical vocabulary’ of academic corporations that was formed at that time within the framework of the Ars Dictaminis and was widely used to substantiate the status of university communities. These metaphors significantly supplemented the vague legal concepts that described academic communities (studium/studium generale, universitas). The most widespread metaphors of higher education institutions included such images as house of scholarship, seeds of knowledge, and treasure. All of them had deep roots in the Holy Scripture, but became widespread thanks to ‘exemplary’ texts included in rhetorical manuals and summae. With their help, social reality was interpreted within the framework of rhetoric as an epistemic system, often overlapping with the spheres of law and theology. The paper considers these metaphors in the context of their distribution, within the networks of local political and cultural ties drawing on cases of two Iberian universities – those of Lisbon (founded between 1288 and 1290) and Lleida (founded in 1300).

ARS DICTAMINIS - RHETORICA BONA ET UTILIS BRIEFTHEORIE, BEISPIELE VON MUSTERBRIEFEN UND BRIEFSAMMLUNGEN

Az ókortól kezdve a retorika, az Ars Dictaminis és a prózai szövegalkotás különböző típusai egyrészt nagy jelentőséggel bírtak az oktatásban, másrészt az is megfigyelhető, hogy a retorika különbözőképpen volt elhelyezhető a szabad művészetek kánonján belül. Legkésőbb Alcuin-nál vált a retorika a gyakorlatban és a kormányzásban uralkodóvá. Ez azt jelenti, hogy a retorikai előírások ismerete az „educatio Regis” részévé vált, és ez legalább Eneas Silvio de Piccolomini Ladislaus Postumus (megh. 1457. 11. 23.) számára írt Tractatus de liberis educandi című művéig kimutatható. A tizenegyedik és tizenkettedik századtól az Ars dictandi helyet kapott a „dictare” szakértői, a privilégiumok, oklevelek, levelek és mindenféle más hatalmi iratok megfogalmazására szakosodott személyek nevelésében. Az egyetemek létrejöttével a retorika a bölcsészkaron („Artistenfakultät”) kapott helyet a Poetica és a gyakorlat között. A tanulmányban elemzett, a XV. század harmadik és negyedik évtizedéből származó kéziratok példaként szolgálnak arra, hogyan szervesültek a korabeli oktatásban az elmélet (Brieftheorie/Ars dictandi) és a minta-levelek. Ezek a példák ugyanis felvillantják nekünk a különböző témákat, láthatjuk a korabeli laikusokat és a papságot a társadalom minden pozíciójában, megtalálhatjuk az említett földrajzi helyeket, valamint feltárhatjuk a tanítás és a kormányzás közötti átfedéseket. Végül a sok oklevél- és levélminta alapján hangsúlyozottan megállapíthatjuk, hogy a vizsgált és hasonló compendia artis dictandi mennyire jelentős szerepet játszottak a korabeli szövegek megfogalmazásában.

Estudio de la Summa dictaminis composita iuxta doctrinam Tullii de Lorenzo de Aquileya

Despite being recognized as one of the most renowned masters of ars dictaminis of the late thirteenth and early fourteenth centuries, the figure of Laurentius de Aquilegia has not received the attention that the importance of his work requires. Of his varied production as a master of dictamen, it has been his synoptic treatises that have aroused the most interest among scholars, to the point that his two great summae have lacked monographic studies so far. This essay focuses on one of them, the Summa dictaminis composita iuxta doctrinam Tullii. It proposes an update of the state of the question, provides new evidence on the manuscript tradition and analyzes its most relevant doctrinal aspects. This approach to the author’s work should serve as a first step to a future critical edition of the Summa.