A pszichológia a 20. század egyik diadalmas tudománya és hivatása. Mégis a kezdetetektől visszatérő hullámokban kételyek kísérik, vagy egyáltalán lehetőségét, vagy (vélt) intellektuális szárazságát, vagy gyakorlati sterilitását. Ezek a kételyek ma újra ébrednek, de ma már nem a fenyegetettség, hanem a világos szakmai identitás nevében tudjuk ironikusan visszautasítani őket.
A 19. század második felében a születő pszichológiát az egyik oldalon Comte kezelte kétellyel, mint aminek tartalma megoszlik a szociológia és a neurobiológia között, a másik oldalon pedig Dilthey, Frege és Husserl tartották szellemileg laposnak és fantáziátlannak. Ezeket a törekvéseket próbálta új koncepcióba integrálni a 20. század közepén Karl Bühler és Lev Vigotszkij a három aspektussal (élmény, viselkedés és objektivációk), illetve a közvetítettség elméletével, később pedig Jean Piaget a pszichológia szakmaközi középpontba állításával. Ugyanakkor az elméleti viták közepette a karaván vidáman haladt. A modern pszichológia gyakorlati hivatásának alakításában a múlt század első felében a legkiválóbb elméleti emberek vettek részt, Binet, Ebbinghaus, Stern, S. Freud, Lewin, Lurija, Bowlby, miközben kiemelkedő elméleti tudósok, a hivatás alapvető kereteinek meghatározásában is döntő szerepet játszanak, akárcsak nálunk Ferenczi, Szondi, Harkai vagy Mérei.
A hivatásszerű pszichológia kibontakozása közben sem szűnt meg a fenyegetettség, gondoljunk csak a 20. század közepi pavlovizmus kétes diadalaira, vagy a pedagógiának mint az ember elhivatott alakítójának örök telhetetlen étvágyára.
Mindez csak a múlt, amire a pszichológiatörténésznek illik emlékeztetnie. A mai kor szellemi térképén újra két irányból kérdőjeleződik meg a pszichológia. A tudományban az új interdiszciplináris területek tűnnek úgy, mint amelyek felfalják a pszichológiát. A kognitív tudomány, a neurofilozófia és az idegtudományok megkérdőjelezik a pszichológia önálló jövőjét. Mikorra mindent tudunk, nem lesz más csak neurális izgalmi mintázat, bár éppen az idegtudomány igazi gurui, mint Gazzaniga és Ramachandran kételkednek saját redukcionizmusuk mindenható voltában. A kísérleti pszichológusok nem kell pánikkal reagáljanak erre a részben maguk előidézte megkérdőjelezésre. Az ember neurális értelmezése valóban oksági modellt adhat a viselkedésre, azt azonban, hogy minek az oksági magyarázatát látjuk például a mágnesben, azt, hogy a személy éppen olvas, flörtöl vagy veszekszik, még az adott kísérletben is a viselkedés pszichológiai értelmezése adja meg.
A mai kor másik fenyegetése a félig felkészült s félig emésztett mantrákat csócsáló más foglalkozásúaktól, a trénerektől, kócsoktól, guruktól érkezik. A mai pszichológia azt kell jól lássa, hogy ma már nem szabadságharcot folytat, hanem egy világos hivatást véd. Az intellektuális redukcióval szemben az védi, hogy identitásában a tudomány mögött egy hivatás is áll, míg nincs hivatásszerű kognitív tudós vagy idegtudós. A félkész gyakorló riválisok versenyével szemben pedig azt kell védje, hogy a pszichológus hivatásban az említett nagy elődök örökségének megfelelően az elméleti megalapozottságnak is megvan a helye. A pszichológus nem technikusa vagy felcsere, hanem mérnöke és orvosa a viselkedésnek.
A teoria na prática é outra? Considerações sobre as relações entre teoria e prática em discursos educacionais
