Közgazdasági módszerek a jogalkalmazásban és a szabályozásban = Economic tests and expert evidence in antitrust enforcement
A dolgozat tematikája a szabályozás felől halad a jogalkalmazás felé, és három irányból járul hozzá a szabályozással és a jogalkalmazással kapcsolatos ismeretek bővüléséhez. Az elemzések során matematikai (elsősorban játékelméleti) modellek segítségével vonunk le közgazdasági jellegű következtetéseket. Az elméleti áttekintő fejezet után az első két téma (verseny-/szabályozás) hagyományosan közgazdaságtani. Harmadik témánk pedig jó példája a közgazdasági gondolkodás kiterjesztésének a jogalkalmazás területére. Először a versenyszabályozás szükségességével foglalkozunk nemcsak a fogyasztók, hanem az érintett vállalatok szempontjából. A versenyszabályozás célja a versenyellenes magatartás kiszűrése, a tisztességes verseny biztosításán keresztül a piacok hatékonyságának növelése. A kontinentális jogrendszerekben ezt általában versenyhatóságokon keresztül érvényesítik. Működésük eredményét (a hatóságok maguk is) általában a fogyasztói jólét változásán keresztül próbálják kimutatni. Ez a leegyszerűsítő értékelés azt a hamis látszatot kelti, mintha a versenypolitika haszna kizárólag a fogyasztóknál jelentkezne. Mintegy „ellenpéldaként” a disszertációban egy oligopólium vállalataira alkalmazott n-szereplős fogolydilemma modell segítségével mutatjuk meg, hogy meglehetősen általános feltételek teljesülése esetén a piac vállalatainak is érdeke a versenyszabályozás léte. Sőt, profitjuk egy részét feláldozva még finanszírozni is hajlandóak, mert így megfékezhető a nagyobb piaci részesedésért folyó versengés. Az elméletet empirikusan is megvizsgáljuk a brit és a holland versenyhivatal gyakorlata alapján. Az adatok mindkét esetben a szabályozás érdekcsoport-elméletét támasztják alá, és megfelelnek a modellre alapozott várakozásoknak. A szabályozásnak a tisztességes verseny feltételeinek biztosításán túl célja lehet olyan megoldások elősegítése, melyek társadalmi szempontból hasznosak, de piaci körülmények között nem valósulnának meg. Ilyen lehet a dinamikus árazás bevezetése például az árampiacon, ahogy azt az értekezésben részletesen kifejtjük. A differenciált árazás az azt alkalmazó vállalat számára több szempontból is előnyös: javítja a kapacitáskihasználtságot és növeli a profitot az árdiszkrimináció révén. Elemzésünk során megmutatjuk, milyen körülmények között növeli a vállalat nyereségét az egységes árazásról a csúcsidei árazásra való áttérés. Általában kétféle körülmény ösztönözheti a változtatást: (i) a technológia, azaz a magas kapacitás-fenntartási vagy termelési költségek (melyek közül az előbbi igen gyakori az ingadozó keresletű iparágakban) és (ii) a fogyasztók tulajdonságai, azaz a csúcsidőszaki fogyasztás alacsony árrugalmassága. Minél rugalmatlanabbul reagálnak a vásárlók az árváltozásokra, annál jobban tudja ezt a vállalat kihasználni profitja növelése céljából. Ezzel szemben a fogyasztók éppen akkor járnak jól a csúcsidei árazással, ha elég rugalmasan tudnak váltani az időszakok között. A vállalat érdeke tehát többnyire ellentétes a fogyasztók érdekeivel. A dolgozatban különböző modellek segítségével megmutatjuk, a fogyasztók preferenciáinak milyen tulajdonságai (például a helyettesítési rugalmasság milyen mértéke), valamint a termelési technológia milyen jellemzői szükségesek ahhoz, hogy a csúcsidei árazás egyaránt előnyös legyen a vásárlók és a vállalat számára. Amennyiben a kérdéses feltételek fennállnak egy termék vagy szolgáltatás piacán, az árstruktúra megváltoztatása társadalmi szempontból Pareto-javuláshoz vezet. A bíróságok erőforrásainak (időráfordítás, költségek) minimalizálására hüvelykujj-szabályok adnak lehetőséget. A bíróságok elé kerülő ügyekben az önmagában versenykorlátozó jellegű, per se illegálisnak tekinthető ügyek elkülönítése jelentős terhet vett le a bíróságok válláról. A merev szabályok ugyanakkor elriaszthatják a cégeket egyes versenyző magatartásformák vállalásától. A rugalmasabb jogi keretek az ügyek részletekbe menő megítélésére adnak lehetőséget, ezzel szemben csökkenthetik a döntések előreláthatóságát és gyorsaságát, sőt felvetik a bírák felkészültségének kérdését. A helyzet megoldására javaslatok születtek a szakértők gyakoribb alkalmazására, specializált bíróságok alakítására és a bírák közgazdasági képzésére. A szakértők alkalmazása azonban információs problémák megoldását teszi szükségessé. El kell tudni dönteni, ki a szakértő, mikor érdemes a véleményére hagyatkozni, és hogyan választhat egy laikus (például esküdt) több, magát hozzáértőnek valló szakember közül. Az értekezés tárgyalja a szakértőket érintő, információs aszimmetriával terhelt kapcsolatokat, az egészen általánostól a bírósági eljárások során alkalmazott szakértők esetéig. A szakértőkkel kapcsolatban felmerülő egyik fontos kérdés a pártatlanság. A felek által felkért szakértők általában nem tekinthetők pártatlannak, és gyakran előfordul, hogy egy ügyben egymásnak annyira ellentmondó vélemények születnek, hogy a bíróság nem tud dönteni, és a bíró végül az összes szakértői véleményt figyelmen kívül hagyva az ügyet a többi bizonyíték alapján ítéli meg. Ez a megoldás társadalmi szempontból nem kívánatos: az erőforrások pazarlásával jár, és végső soron a jogrendszer hatékonyságának csökkenéséhez vezethet. A másik lehetőség, hogy a bíróság maga rendel ki „független” szakértőt, és az ő véleménye alapján dönt. Hogyan válasszon a bíró, kit rendeljen ki „semleges” szakértőként? Először is felmerülhet, hogy a bíró rábízza a felekre, hogy egyezzenek meg a szakértő személyében. Bebizonyítjuk, hogy ez csak akkor működőképes, ha valamelyik fél kellően rosszul ítéli meg az ügy lényeges körülményeit. Másodszor, ha a rosszul informált bíró úgy véli, nem számíthat megegyezésre, olyan döntési szabályt kell meghatároznia, amely révén a jól informált felek felfedik információikat a szakértők típusára vonatkozóan. Az értekezés megmutatja, milyen módszerrel tud egy bíró megfelelő (pártatlan) szakértőt választani, ha úgy dönt, hogy kirendel egyet, és elemzi a kialakuló egyensúly tulajdonságait. Az általunk javasolt világos döntési szabály alkalmazásával a bíró egy megfelelő, semleges szakértőt tud választani az ügy előmozdítása érdekében.
